Ölbey Irén: Magyarságom
Magyarságom,te szent, te áldott,
te tiszta,fénylő öntudat,
úgy mutatlak fel,mint a zászlót
a vártorony, úgy hordalak,
mint büszke, szép aranyló érmet,
mint nagy és nyugtalan sebet,
örök sebet,mit mindig érzek,
a földön bárhova megyek.
Talán a nyelv vagy te, a nyelvek
közt sajátos,idegen,
a varázsos, a bűvös,melynek
minden mély titkát ismerem,
jelző,ige,főnév,hasonlat.
Vagy tán a hegy, a rónaság
vagy te,hol lusta szelek dongnak.
Talán a füvek és a fák,
a színek forró keveréke,
ha lágy és párás Nap tüzel,
az arcokon az érces béke,
a szülőtáj, az anyatej,
a ház, a kert gyermekkoromban,
vén Bodrogköz,Latorca völgy,
szőke Szabolcs. S hol sohse voltam:
Erdély, a szűz erdélyi föld.
Vagy együtt a test s éhes lélek
s ez a nyers, kurtanemesi
vér bennem, melyben csodák égnek...
Nem is tudom megértem,
csak lehajolni,le a porba,
lehullni: a véráztatott,
erős,termő földre zokogva
s örülni,hogy magyar vagyok.